Erika naplója – őszintén, szépítés nélkül
Sziasztok! Először is szeretnék egy kicsit bemutatkozni – Erika vagyok, 22 éves, és már majdnem egy éve dolgozom az Olivie-nél, ahol nagyon szeretem a munkámat. Szinte mindig remek a hangulat, így gyorsan telik az idő, és nőként, aki ékszerekkel dolgozik, igazán nincs okom panaszra. Ha az embernek nagyszerű munkája van, a férjével is minden rendben, egyszerűen élvezi az életet, és az idő meglehetősen gyorsan repül. Aztán eljött az a pillanat, amikor szó szerint megállt körülöttem a világ. Megszámlálhatatlan gondolat cikázott a fejemben, ugyanakkor egy szót sem tudtam kinyögni – KISBABÁT VÁRUNK! Egyszerre éreztem hatalmas hálát és óriási félelmet.
Erről fog szólni ez a kis naplóm: milyen a terhességem, hogyan érzem magam, mi lepett meg a várandósság során, és milyen pozitív és negatív tapasztalatokat szereztem. Röviden: őszintén, mindenféle szépítés nélkül!
Már túl vagyok az első trimeszteren, vagyis az első három hónapon. Huh... hol is kezdjem? Az első trimeszterben bizony nem sok pozitív dolog történt. 1. Amikor elmondtuk a családnak, természetesen mindenki hihetetlenül örült, és még örömkönnyek is hullottak. 2. Amikor elkezdtem járni a vizsgálatokra, és láttam, ahogy hétről hétre növekszik bennem ez az aprócska lény, majd meghallottam a szívverését – hát, az igazán megható volt. De őszintén szólva ezen kívül egyelőre egyáltalán nem élvezem a terhességet. Már az első hónapban rosszul kezdtem lenni, és azóta is folyamatosan tart. És persze mindenhol hallani más nők történeteit, akik teljesen megúszták a rosszulléteket, vagy az első hónapokban még azt sem tudták, hogy babát várnak. Egyszerűen irigylem őket.
Számomra a terhesség egy hatalmas kilépés lett a komfortzónámból. Aki ismerte a korábbi életmódomat, tudta, hogy szinte soha nem álltam meg. Aztán egyik hétről a másikra minden megváltozott, elkezdődtek a rosszullétek, és most ott tartok, hogy legfeljebb bevásárolni vagy egy rövid egészségügyi sétára tudok elmenni. És itt kezdődik az igazi kilépés a komfortzónámból, mert valahányszor tudom, hogy el kell hagynom az otthonomat, már csak a gondolattól is rosszabbul leszek. Ha elmesélném, hány helyen hánytam már a városunkban, valószínűleg el sem hinnétek. A férjem azzal viccelődik, hogy úgy jelölöm meg a helyeket, mint egy kiskutya. De nem maradunk csak a városunknál. Egy autóút például maga a katasztrófa. Már megtanultam, hogy zacskó nélkül nem indulhatok el otthonról – ugyanolyan kötelező felszerelés lett, mint a mobil és a kulcsok. Tényleg nagyon megterhelő számomra mindezt fizikailag és lelkileg is kezelni, és eljutottam arra a pontra, hogy az orvosommal már az infúziós kórházi kezelés lehetőségéről beszélünk. Talán néhányatoknak már eszébe jutott, hogy ha ennyit hányok, a kisbaba sem jut megfelelően tápanyagokhoz, és nem tud megfelelően fejlődni, ezért ebből a szempontból is fokozottabb ellenőrzés alatt állok. Hát, mit is mondhatnék.
Kicsit demotiváló, amikor az ember nem látja a fényt az alagút végén. Mindez annyira kivont a forgalomból, hogy már hosszabb ideje betegszabadságon vagyok, és szinte semmire sem vagyok képes. Annyi mindent szeretnék még megcsinálni, mielőtt ez az aprócska lény világra jön, de tudom, hogy most pihennem kell, és erőt kell gyűjtenem az előttünk álló új és nehéz fejezethez. Hatalmas támaszt jelent számomra a családom, a barátaim és legfőképpen a férjem. Mindannyian bármit megtennének értem, és egy ilyen időszakban talán nincs is szüksége másra az embernek.
Már egy ideje a második trimeszterben járok, így hamarosan érezhetem a baba első mozgásait, és az is kiderülhet, hogy kisfiút vagy kislányt várunk. Hiszem, hogy még akkor is, ha a rosszulléteim folytatódnak, ennek a két mérföldkőnek köszönhetően sokkal könnyebb lesz minden. Úgy érzem, így még közelebb kerülünk egymáshoz a kisbabával, elkezdhetünk nevet választani, és összességében is könnyebb lesz elképzelni az életünket vele. Egyelőre a környezetem támogatása tartja bennem a lelket, valamint egy nagyszerű alkalmazás, amely megmutatja, mi történik az adott héten, körülbelül mire számíthatunk, sőt még azt is, hogy mekkora a baba egy-egy gyümölcshöz, állathoz vagy édességhez hasonlítva. Nagyon jó dolog! Biztos vagyok benne, hogy sokan ismeritek, de ha mégsem, a neve Terhesség+. És végül, de nem utolsósorban ott vannak a már említett orvosi vizsgálatok, amelyeket egyelőre az egyetlen közvetlen kapcsolatomnak érzek a kisbabával.
Ha idáig eljutottatok az olvasásban, gratulálok! Ismét szeretném hangsúlyozni, hogy senki sem szeretné, ha mindez panaszkodásnak tűnne. Ez azonban egy őszinte, szépítés nélküli napló, és jelenleg ilyen az én terhességem. Hiszem, hogy idővel javulni fog a helyzet, és ha mégsem, akkor is kibírom. Hiszen mi mindent ne bírnánk ki mi, nők? A végén pedig ott vár ránk a legszebb jutalom. És ezért mindez megéri.
